A neon börtön

- Amióta az eszemet tudom, tudjuk, mi jár egymás fejében. Ez nem könnyíti meg a csajozást számunkra…

Hányszor is mondta el ugyanezeket a sorokat? Amint elkezdődött az est második előadása, Jamie-n fáradtság lett úrrá. Utálta Reno-t. Egy börtön volt számára. Ez volt a sziget, amin ő hajótöröttként tengődött. De ez a sziget sohasem lesz az otthona.

Túl üresnek tűnt. Az utak valahogy túl szélesek voltak ahhoz képest, hogy hány autó haladt rajtuk fel és le, egy hosszú sorba rendeződve, ameddig csak a szem ellát. A boltok és az irodák túl messze voltak egymástól, olyan üres telkekkel elválasztva, amiken akár építkezés is folyhatott volna. De nem folyt. Egy lélek sem járt az utakon. Minden pénteken jöttek – a turisták és az üzletemberek -, de attól a perctől kezdve, hogy kiszálltak a kocsijukból vagy a repülőjükből, beszippantotta őket a kaszinók világa és csak vasárnap tűntek fel újra, kialvatlanul és letörten.

Semmi mást nem lehetett csinálni Reno-ban. Még a várost átszelő Truckee folyó is olyan szürke és unalmas volt, amennyire csak egy az folyó lehetett: két betonfal közé zárva, olyan gyors sodrással, mintha menekülni akarna a városból. Jamie gyakran nézte a harminc-negyven mérföldre lévő érchegységet. Még a legforróbb nyári napokon is havasak voltak a csúcsok. Sokszor gondolt arra, hogy egy más élet reményével kecsegtetnek. Ha átjuthatna a hegyeken… De tudta, hogy ez sosem fog megtörténni. Itt ragadt. Tíz perc vezetés bármely irányba és a sivatagba érkezel, cserjékkel borított homokdombok közé. Scott már pár nappal a megérkezésük után rájött erre:

- A semmi közepén vagyunk, Jamie. És pontosan oda is tartunk.

Kevesebb ember volt a Reno Playhouse-ban, mint az előző előadás alkalmával – negyvennél is kevesebb. Eddig nem ment valami jól. Bobby Bruce elfelejtette a szövegét. Zorro nem bírt kiszabadulni a bilincseiből. Még Jagger is később jelent meg a ketrecben. Jamie érezte, hogy a tömeg rossz hangulatban van. Még csak nem is mosolyogtak a kezdőviccén.

Robotpilótára kapcsolt, nem nézett a közönségre, inkább hagyta, hogy a reflektorok elvakítsák. Ez alkalommal az önként jelentkező a Houston Chronicle-t választotta az újságkupacból, és az „és” szót karikázta be. Ez mindig rossz jel volt. A rövid, hétköznapi szavaktól mindig kevésbé hatásosnak tűnt a trükk. Mikor Jamie visszatért a színpadra, eszébe jutott a „temetés”, amit az előző előadáson választottak. Talán nem ez volt a legkellemesebb szó, de legalább volt valami hatása a közönségre.

Gyorsan végigfuttatta a tekintetét a publikumon, megfelelő embert keresve, aki majd beköti a bátyja szemét az előadás következő részéhez. És ekkor látta meg őket. A kopasz férfi, - aki a névjegykártyáját kölcsönözte az előző trükkhöz - most öt sorra ült a színpadtól. A sötéthajú társa is mellette volt. Jamie eddig folyékonyan beszélt, de most megborzongott és félbehagyta a mondatot. Érezte, hogy Scott megáll és ránéz. Jamie a nélkül is tudta, hogy mit csinál a bátyja, hogy hátrafordult volna. Miért jött vissza a két férfi? Néha egy-két ember visszatért egy második előadásra. Leggyakrabban ők is mágusok voltak: mentalisták és gondolatolvasók, akik megpróbáltak rájönni az ikrek trükkjére. De ezek az emberek, a megegyező, barna öltönyükben, egyértelműen nem a szórakoztatóiparban dolgoztak. Még csak nem is azért jöttek ide, hogy szórakozzanak. Ahogy ránéztek… Akár tudósok is lehettek volna akik egy különlegességgel álltak szemben. Jamie-nek eszébe jutott milyen kényelmetlenül érezte magát mikor először látta őket. Most is ezt érezte, csak most dupla annyira.

- Öm… szükségem van valakire, hogy segítsen a színpadon. – a szavak kényszeredetten jöttek, szinte akarata ellenére. – Uram, segítene nekem?

Jamie egy húszas éveiben járó férfi előtt állt meg, aki egy lányt átkarolva ült. Frizurája Elvis Presley stílusban volt levágva.

- Felejtse el! – rázta a fejét fintorogva. Nem akarta elhagyni az ülését.

Ez elég gyakran megtörtént. Sok ember volt, aki inkább nem segédkezett – mert cikinek találták, vagy mert egyáltalán nem hitték el. Normális esetben Jamie könnyen kezelte volna a dolgot, és folytatta volna. De ma este kicsúszott a kezéből az irányítás. Attól félt, hogy a két férfi – a barna öltönyösök – közül egyikük fog segítőnek jelentkezni. Bármi is történjék, nem akarta hogy a közelébe kerüljenek. Most mi legyen? Erőltetetten kereste a megfelelő szavakat.

- Én segítek! – állt föl egy nő néhány székkel odébb. Sötétbőrű, csinos és vékony volt, Jamie szerint a harmincas éveiben járhatott. Megint az az érzése támadt, hogy valami nem stimmel. A nő jól öltözött volt, egy farmert, selyemblúzt és egy vékony aranyláncot viselt. Valamilyen vezető pozícióban dolgozhatott, legalább is Jamie azt tudta elképzelni róla. De mit csinált itt – egymagában?

Jamie-nek nem volt választása. Megvárta, míg a nő felér a színpadra, a reflektorfénybe. Scott a színpad legszélén állt, rájuk sem nézett, arra várt, hogy Jamie elkezdje.

- Be fogom kötni a bátyám szemét – kezdte Jamie.

- Hogyan csináltátok? – szakította félbe a nő. – Az a trükk az újsággal. Sosem láttam még ehhez hasonlót.

- Nos… - Jamie nem tudta mit mondjon. Az önkéntesek szinte sosem szóltak hozzá, és nem kérdeztek ilyeneket. Főleg nem akkor, amikor a színpadon voltak. Miért ment ma este minden olyan rosszul? Elfordult, és akaratlanul is a két férfire nézett, akik az ötödik sorban ültek. Őt bámulták. Hát persze. Mindenki őt bámulta. Ő volt az oka annak, hogy itt vannak. De még mindig nem tudta kiverni a fejéből, hogy ők mások, mint a többi néző. Hogy másvalamiért érdekelte őket.

Jamie kényszerítette magát, hogy lenyugodjon. A két férfi körül nem ült senki. Csak ezért tűnhettek ki a tömegből. Ugyanazért voltak itt, mint mindenki más: hogy szórakozzanak.

- Szeretném, ha segítene. – mondta Jamie.

- Természetesen. – bólintott a nő.

Jamie felvette a kendőt, a csuklyát és az angol pennyket.

- Szeretném, ha meggyőződne róla, hogy nincsenek rejtett mikrofonok.

- Hogyan csináltátok? – kérdezte újra a nő. – Tényleg tudtok olvasni egymás gondolatában?

A közönség kezdte unni. Nem azért jöttek, hogy a trükkök magyarázatait hallgassák. És amúgy is késő volt – majdnem fél tizenegy. Már menni akartak. Nem várt tovább, a bátyja szeméhez illesztette a két érmét. Egy pillanatra érezte Scott meleg leheletét a csuklóján. Később, sokkal később tisztán emlékezett erre. Most viszont gyorsan folytatta. A kendővel rögzítette az érméket, és már későn jött rá, hogy a nőt oda kellett volna hívnia, hogy ellenőrizze. Mindegy. Mit számít? Feltette a csuklyát a bátyja fejére.

- Most mi lesz? – kérdezte a nő.

- Szeretnék valamit a táskájából. – mondta. Ez is egy újabb hiba volt. Általában ennél a résznél visszatért a közönséghez. Azt kívánta, bár csak ne jelentkezett volna a nő.

- Nincs táskám. – mondta az önkéntes. Páran felnevettek a közönség soraiban. De ez barátságtalan volt, mert nem vele nevettek, hanem rajta.

- Akkor adjon valami mást. – válaszolt Jamie. – Csak ne mondja ki, mi az.

- Ez jó lesz? – a nő a farzsebéből elővett egy képeslap méretű fotót. Jamie elvette. Egy fekete-fehér kép volt, ami egy kilenc-tíz éves fiút ábrázolt. Egyértelműen a nő fia volt, látszott a hasonlóság. A haja sokkal rövidebb volt, de ugyanolyan komoly szemei voltak és kissé nőies szája.

Jamie ráébredt, hogy arra vár, hogy Scott beszéljen. Általában Scott azonosította a tárgyat, abban a percben, ahogy Jamie megfogta. Lehetett akár egy pénztárca, egy pakli kártya, jogosítvány. De Scott most nem szólalt meg.

- Scott, mit tartok a kezemben? – kérdezte. Megszegte a szabályokat, amiket Don White tanított neki. Ha mondana valamit, a közönség rögtön arra gondolna, hogy valamiféle kódot használnak. Jobban tette, ha csöndben maradt.

- Én… Fogalmam sincs. – Scott felé fordult, mintha át akarna látni a csuklyán és a szemfedőn. Jamie úgy érezte, a talaj megnyílik alatta. Valami nincs rendben. A testvérére pillantott és érezte, hogy feszült. Scott karjai az oldalánál voltak és a kezei ökölbe szorultak.

- Ez egy kép. – kétségbeesésében Jamie segíteni próbált neki. – Mi van a képen?

Ekkor Scott felkiáltott. Az ujjait a homlokához nyomta, mintha fájna a feje.

- A neve Daniel. – mondta. – És eltűnt. Ez a maga hibája. Még mindig magát hibáztatja, amiért hagyta, hogy elvigyék.

Scott hangja volt, de valahogy idegennek tűnt. Semmi ehhez fogható nem történt még.

A nő előrébb lépett és visszarántotta a képet, és mikor Jamie felnézett, valódi haragot látott a szemében.

- Hol van? – követelte. – Mit tudtok?

- Nem tudok semmit!

A színház forogni látszott, a fények elvakították. Jamie csak le akart menni a színpadról.

- Mondjátok el, mit tudtok!

- Mondtam magának…

- Hölgyeim és uraim… Scott és Jamie Tyler a telepatikus ikrek! Frank Kirby a háttérből figyelte, Mr. Marvano, a mester-illuzionista jelmezében. Úgy döntött, megmenti őket és tapsolva besétált. Körülbelül a közönség fele csatlakozott hozzá. Láttak valamit, de nem voltak benne biztosak, hogy mit is. Az újságos trükk egyértelműen hatásos volt, de ez utóbbi megbukott. Vagy mégsem? A fehér pólós nő megrázottnak tűnt. Sikerült a fiúknak jól meghatároznia, hogy ki a fiú, és ha igen, hogy hol van?

A show véget ért. Jamie megragadta Scott-ot, hátrarángatta, és letépte róla a szemfedőt. Frank levezette a nőt a színpadról és belekezdett a záróbeszédbe, amit mindig a függöny leeresztése követett.

- Köszönöm, hölgyeim és uraim! Ma este elutaztak velünk az emberi elme legeldugottabb zugaiba…

De senki nem figyelt. A nő a helyén ült, a gondolataiba merülve. Banes és Hovey pár sorral mögötte ültek, mozdulatlanul és szenvtelenül. A legtöbb ember már felvette a kabátját és táskáját és kifelé ballagott. Újra megszólalt a zene, elmosva Frank szavait. Még ha a show jól is zajlott, ez kiábrándító volt. A ma este egy teljes csőd volt.

Don White a színfalak mögött várt rájuk.

Ahogy Jamie kisétált a reflektorfényből, az első dolog, amit látott Don „bácsikájuk” elnyúlt képe volt. Rájött, hogy Don bizonyára az egész előadás alatt itt volt. Jamie hátrálni kezdett, arra várva, hogy Don felpofozza, vagy kövér ujjait a nyaka köré fonja. Egyértelműen nem tűnt jókedvűnek.

- Mi történt ott kint? – követelőzött. Vastag ajkai lekonyultak mérgében.

- Nem tudom. – válaszolt Jamie. – Rosszul sült el.

- A bátyád volt. Ő cseszte el.

- Igen, igaz. Én voltam. – lépett előre Scott. Ösztönösen Don White és az öccse közé lépett, ahogy mindig is.

Jamie várta, hogy mi fog történni. De ma este nem volt erőszak. Don megvonta a vállát.

- Rendben, felejtsük el. – mondta. – Később még találkozunk, menjetek és várjatok meg a szobátokba. A többi fellépőhöz fordult, akik azon gondolkoztak, hogy mi történhetett. – Ti pedig menjetek innen! Zárjunk be éjszakára.

Jamie követte a bátyját vissza az öltözőszobájukba. Úgy tűnt ezek után semmi gond nem lesz. Ha Don meg akarta volna ütni őket, akkor és ott megtette volna. Bementek a szobába és nem is foglalkoztak azzal, hogy bezárják az ajtót. Nem siettek az átöltözéssel. A ház, ahol Donnal és Marcie-val laktak, húszpercnyi autóútra volt, és legtöbbször Donnal mentek haza. Csak akkor mentek a 11-es busszal a Viktória térig, és onnan gyalog tovább, hogyha Don úgy döntött, hogy marad egy italra, vagy elkölt egy kis pénzt valamelyik kaszinóban.

Frank Kirby benézett kifelé menet. Két éve dolgoztak már vele, de szinte semmit nem tudtak róla. Nem beszélt sokat és soha nem mosolygott. Túl sokat cigizett és általában ő volt az utolsó, aki elment.

- Jó éjt, kölykök. – köszönt be reszelős hangján. Hallották, ahogy végigmegy a folyosón, majd nyílni és csukódni az ajtót. Don White valószínűleg az irodában van, az utolsó italát issza és Marcie-val beszél telefonon. Egyébként egyedül voltak.

Jamie lehajolt és megkötötte cipőjét. Volt rajta egy lyuk, amin keresztül látta meztelen lábait.

- Mi történt? – kérdezte. – Mit láttál… a színpadon?

- Nem tudom. – harapott az ajkaiba Scott.

- Azt mondtad, láttál egy Daniel nevű fiút. Azt mondtad megsérült.

- Jamie, nem akarok erről beszélni. Oké?

- Persze. – nézett a bátyjára aggodalmasan.

Scott sóhajtott: - Sajnálom, nem akartam rád kiabálni. – megrázta a fejét. – Valami történik. Nem tudom mi, de valami rossz.

- Mire gondolsz?

- A ma este, az a nő, minden. – túrt bele sűrű, izzadt hajába. – Figyelj, Jamie, rossz érzésem van, lehet, hogy neked kell majd vigyáznod magadra…

- Miért? Scott? Mi van?

A kutya volt az, aki figyelmeztette őket.

A színháznak üresnek kellett volna lennie. A színház üres is volt, abban az értelemben, hogy mindenki elment az ikreken kívül. Viszont Don White megfeledkezett arról, hogy Frank Kirby egy olyan albérletben lakott, ahol nem engedték, hogy kutyát tartson, tehát minden este itt hagyta Jaggert a szobájában. A németjuhász egy matracon aludt, és normális esetben senki sem vette volna észre, hogy itt van.

De valami megzavarta. Scott halk morgást hallott, ami hirtelen hangosabbá és fenyegetőbbé vált. A folyosóról jött. Jamie felnézett, még soha nem hallotta Jaggert ilyennek ezelőtt. Scott felemelte egyik kezét, jelezve öccsének, hogy maradjon, ahol van és kilépett az ajtón. És ekkor látta meg őket.

Két férfi. Egy kopasz és egy sötéthajú. Mindketten barna öltönyben. Scott hitetlenkedve vette tudomásul, hogy a kopasz ember egy furcsa kinézetű fegyvert tartott.

Bámulta őket. Abban a percben meglátták, mikor kilépett a folyosóra, de nem tudták elkapni, mert a kutya vicsorogva állt köztük. Jagger tíz éves volt és a nap legnagyobb részében aludt. De most hirtelen megváltozott. Olyan volt, mintha felfedezte volna magában azt a vadállatot, ami egykor volt. Támadni készült, efelől semmi kétségük sem lehetett.

Scott azonnal rájött, hogy ő és a testvére veszélyben vannak. Nem tudta, hogy kik ezek az emberek és miért vannak itt, de másodperceken belül el kell tűnniük innen.

Jamie, gyere ide!

Nem kiabálta, csak gondolta a szavakat, mégis ugyanazt a hatást érte el. Jamie kisietett a szobából és meglátta a két férfit, pont mielőtt Jagger morgott egy utolsót és a levegőbe rugaszkodott. Azonnal felismerte őket. Banes tüzelt – nem egy golyót, hanem valamiféle nyilat lőtt ki. A nyakánál találta el Jagger-t, mire a kutya felvonyított. Scott maga elé lökte Jamie-t és elkezdtek futni. Mögöttük Jagger még mindig a két támadó felé kúszott. A nyíl végi fekete tollak a füle alatt álltak ki bundájából, de még mindig eszméleténél volt, morgott és ugatott a két férfira. Kyle Hovey felordított, ahogy a kutya belemélyesztette fogait a karjába és elkezdte tépni a húsát. De Banesnek sikerült megfognia és lenyomnia az állat fejét a földre. Jagger megpróbált lábra állni, de a drog - bármi is volt az - elérte hatását. A kutya szemei lecsukódtak és úgy is maradtak.

A fiúk még mindig nem érték el a folyosó végét. Banes eldobta a fegyvert, amikor a kutyával viaskodott, de most felkapta, célzott és lőtt. A nyíl kicsivel több, mint másfél centivel tévesztette el Scottot és beleállt a falba. Nem volt ideje, hogy még egyszer lőjön, a fiúk eltűntek. Hófehér arccal, dühösen fordult Hovey-hoz, aki a karját dédelgette, félig az eszméletlen kutya alá temetve.

- Utánuk! – sziszegte.

Hovey feltápászkodott. Banes újratöltötte a fegyvert, két nyilat téve a pisztolyba. A két férfi elindult utánuk.

Jamie elérte a parkolót a színház és a hotel között. Az egyik vége a Virginia Street-re vezetett, pont az egyik kaszinóval – Circus Circussal – szemben. A másik vége egy keskeny sikátorrá szűkült, ami egy csöndes utcára vezetett. Senki nem volt itt, csak egy pár autó, ami a motel vendégeihez tartozott. A motel irodája – egy, a főútra néző dobozszerű szoba -  zárva volt, NO VACANCIES felirattal. Jamie megtorpant. A nehéz éjszakai levegő mintha rázuhant volna, rögtön elszívva az összes erejét. Mi folyik itt? Scott telepatikusan hívta. Olyan volt, mintha egy kés hatolt volna a fejébe. Aztán az a két ember a közönségből. Egyikük egy fegyverrel. Jagger…

- Scott! – kiáltott és most az egyszer magára volt mérges. Nem segített, fogalma sem volt mit csináljon, mint mindig, most is teljesen a bátyjától függött.

Scott nem fogja őt cserbenhagyni. Míg Jamie nem csinált semmit, Scott felkapott egy kupac elektromos kábelt, amit a szemetes konténeren hagytak. Már becsapta az ajtót és éppen a kábelt tekerte a kilincsek köré. Most már az ajtót nem lehet belülről kinyitni. Időt nyert maguknak. A két ember, bárkik is voltak, körbe kellett menniük.

- Kik ők? – hisztizett Jamie. – Láttam őket. Ott voltak ez előadáson. Kétszer is.

- Ne most. – csikorogta Scott. – Mozognunk kell.

Már késő volt. Jamie figyelte, ahogy egy fekete Mustang jelent meg a sikátorban. És feléjük tartott. A sofőrön kívül még egy férfi ült az autóban. Kétségkívül arra vártak, hogy a fiúk kijöjjenek. Kettő a színházban. Kettő kint. Hányan vannak ezek?

Jamie lefagyott. Scott lehajolt és felkapott egy szemeteskukát. Tele volt, és legalább egy tonnát nyomhatott, de talán a kétségbeesés adta neki az extra erőt, hogy felemelje. Ahogy az autó közeledett feléjük, elhajította. A kuka nem repült sokat, de az egyre gyorsuló autó megtette a munkát helyettük. A szemét szétszóródott a szélvédőn, az üveg pedig megrepedt. Scott és Jamie elugrott a feléjük hajtó kocsi elől. Rohadt zöldségek és maradékok záporoztak, ahogy a szemetes átgurult a tetőn. Hallották a fém ajtók csattanását, ahogy a kocsi nekicsapódott a színház falának. Utána elkanyarodott és belerohant a hotel irodájába a túloldalon. A riasztó beindult, a kocsi pedig sziszegve megállt. A két fiú a földre esett, és arrébb gurult.

folytatás...