Backstage
Az előadásnak vége lett. Scottnak és Jamie-nek fél órája volt a következő kezdetéig, úgyhogy visszavonultak az öltözőjükbe. Egy szűk, L- alakú, éles neonfénnyel megvilágított folyosó futott körbe a színpad hátulja mögött, kijárattal a végén. Mint általában, most is kosztümök, kosarak és kellékek között kellett áthaladniuk, amik már a következő előadáshoz voltak előkészítve. Swami Louvishni szöges ágya Zorro láncai és kényszerzubbonya mellé volt kikészítve. Egy papírmasé tehén és egy törött zongora volt a következő, aminek szinte az összes billentyűje hiányzott. Az utóbbi kettő valamilyen másik műsorról maradt itt. Az egyik oldalon egy csupasz téglafal emelkedett tíz méter magasra a mennyezetig. Valójában ez volt a színpad hátulja. A másik oldalon egy sor ajtó nyílt kicsi, szögletes szobákba. Az egész épület sült kaja szagától bűzlött, mert a színház hátuljával szemben épp egy motel konyhája volt. Sűrűn előfordult, mikor a fiúk távoztak, hogy látták a Filipino személyzetét csíkos kötényükben és a papír sapkájukban cigizni.
Ahogy sétáltak a színpad mögött, hirtelen nyüszítést hallottak és egy kutya rontott ki az egyik ajtón, egy tíz éves, fél szemére vak németjuhász. Frank Kirbyé volt, aki akkor használta, mikor Mr Marvano-t, az illuzionistát játszotta. Kétszer egy este, a kutya egy titkos tükör mögött ült, várva, hogy megjelenjen a ketrecben.
Jamie lehajolt és megsimogatta a fejét.
- Jó fiú, Jagger. – mondta. A kutya a Rolling Stones énekeséről lett elnevezve, de Jamie nem tudta miért.
- Hé, Jamie!
Frank Kirby az öltözőjében volt. Zorro is vele volt, az asztalnál ült egy pohárral és egy fél üveg whisky-vel maga előtt. Jamie remélte, hogy a szabadulóművész még nem ivott túl sokat belőle. Egy éjszaka Zorro-t összekötözték, kezeit a mellkasához bilincselték, így aztán azonnal elaludt. Egy heti fizetését vesztette el emiatt. Ő és Kirby gyakran lógtak együtt. Mindketten az ötvenes éveikben jártak. Mindketten elváltak. És – Jamie nem tudott nem gondolni erre – mindketten vesztesek voltak.
- Mi az, Frank? – kérdezte Jamie. Nekidőlt az ajtónak és érezte, ahogy Scott megállás nélkül elment mögötte.
- Az a pletyka járja, hogy költözködünk. – Kirby hangja mindig rekedt volt. A napi harminc cigaretta valószínűleg nem segített.
- Azt hallottam, talán elmegyünk Reno-ból. Tudsz valamit róla?
- Nem hallottam semmit. – mondta Jamie.
- Talán megkérdezhetnéd a te Don bácsikád. Nekünk soha nem mondd semmit!
Jamie majdnem válaszolt, hogy nekik sem mondd semmit, de nem lett volna értelme. Frank amúgy is tudta ezt. Tehát csak vállat vont és átment a szomszédos szobába.
Scott már ott volt, a koszos matracú, csíkos pokróccal leterített ágyon feküdt. Volt ott még egy asztal és két szék. Az összes szoba ugyanolyan volt: teljesen négyzet alakú, a parkolóórára és a motelra néző ablakkal. Mindegyikben volt egy mosdó és egy villanykörtékkel körberakott tükör. Néhány szobában az égők még működtek is. Jamie rápillantott a testvérére, aki a mennyezetet bámulta. Az asztalon néhány régi Marvel képregény és egy félig üres kólásüveg állt. Hát ez volt a szoba. Ők ketten sose csináltak semmit a két előadás között. Néha beszélgettek, de mostanában úgy tűnt Jamie-nek, hogy Scott jobban szeret magába fordulni.
- Frank azt mondta, lehet, hogy költözünk. – mondta Jamie.
- Hová?
- Nem mondta. De jó lenne kiszabadulni innen. Elmenni Reno-ból. – ült le. Scott elgondolkozott egy pillanatra. Még mindig a mennyezetet bámulta.
- Mintha azzal változna akármi is. – mondta. – Akárhová is megyünk, ugyan ilyen lesz… vagy rosszabb.
Jamie belekortyolt a kólásüvegbe. Az ital meleg és állott volt, akár egy szirup. Az ágy felé fordult és végignézett testvérén. Scott kigombolta az ingjét, ami szétnyílt, felfedve ezzel a mellkasát és a hasát. Az ingek talán jól néztek ki a színpadon, de olcsó fekete nejlonból készültek, amitől Jamie és Scott mindig megizzadt. A fiú kezei maga mellett hevertek. Ebben a pillanatban inkább nézett ki huszonnégynek, mint tizennégynek.
Jamie-nek gyakran kellett emlékeztetnie magát, hogy ők ketten ugyanannyi idősek voltak, hiszen ikrek. Ebben legalább biztos lehetett. De mindig a bátyjaként gondolt Scottra, és nem csak a külsejük miatt. Amióta csak az eszét tudta, Scott vigyázott rá. Valahogy fordítva ez sosem történt. Ha Jamie-nek rémálmai voltak, valami olcsó hotelban, vagy trailerben, a semmi közepén, Scott ott volt, hogy megnyugtassa. Ha éhes volt, Scott keresett neki kaját. Mikor Don White, vagy a felesége, Marcie durván bánt vele, ő ott volt, hogy közéjük álljon.
Ez mindig is így volt. Más gyerekeknek voltak szülei. Más gyerekek iskolába jártak és a barátaikkal lógtak. Volt tévéjük, voltak számítógépes játékaik és nyaranta táborba mentek. De Jamie-nek soha nem volt egy sem ezek közül. Olyan volt, mintha kirekesztették volna az igazi életből.
Néha Jamie visszagondolt azokra az időkre, mielőtt még Don bácsi bemutatta volna őt és Scott-ot az Elme Cirkuszának. Mindent összevetve, ez nem is volt olyan régen. De a napok hetekké, majd hónapokká nyúltak és az egész olyan volt, mintha egy hosszú út zúzta volna szét a régi emlékeit, és csak koszos színházak, cirkuszi sátrak, hotelek, motelok, trailerek és campingek képei maradtak. Órákat töltöttek koszos utakon, bejárva Nevadát, sokszor az éjszaka közepén, a következő dollárt kergetve, bárhol is legyen az.
Azon csodálkozott, hogyan sikerült túlélnie az elmúlt pár évet anélkül, hogy megőrült volna. De tudta a választ. Előtte feküdt az ágyon. Scott volt az egyetlen állandó pont az életében, az egyetlen igaz barátja és védelmezője. Mindig együtt voltak és mindig együtt is lesznek. Az egyetlen alkalom, mikor szét akarták őket választani, A Baleset volt, az egész rémálom kezdete, amiben most benne voltak. Jamie rápillantott Scottra, aki úgy tűnt, hogy elaludt. A csupasz mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt, bőre izzadságtól csillogott. Jamie visszagondolt arra, hogy mit mondott neki Scott, mikor Las Vegas külső részén készülődtek egy nagy sátorban. Ekkor volt vége az első hetüknek. Az első nyilvános megjelenése a telepatikus ikreknek.
- Ne aggódja, Jamie. Túl fogunk jutni ezen is. Öt év múlva tizenhat évesek leszünk, onnantól kezdve pedig nem tarthatnak maguknál minket. Nem kényszeríthetnek semmire.
- Mit fogunk csinálni?
- Kitalálunk valamit. Talán elmegyünk Kaliforniába. Los Angelesbe.
- Dolgozhatnánk a tévénél.
- Nem, mert akkor szörnyként kezelnének minket. – mosolyodott el Scott. – Talán lehetne valamiféle üzletünk. Neked és nekem.
- Legalább tudnánk, mit gondol a konkurencia.
- Úgy van. Lehetnénk olyanok, mint Bill Gates. – tért vissza Scott a tárgyhoz. – Keresnénk több millió dollárt, majd visszavonulnánk. Majd meglátod, amint betöltjük a tizenhatot, megállíthatatlanok leszünk.
Még mindig volt hátra két évük. De Jamie-ben egyre inkább nőtt az aggodalom. Úgy tűnt neki, hogy minden egyes nappal halványodott az álom. Scott egyre csendesebb és visszahúzódóbb lett. Órákig tudott mozdulatlanul feküdni az ágyon. Ilyenkor nem is aludt, de nem is volt ébren. Jamie aggódott, mert olyan volt, mintha szépen lassan kiszívták volna belőle az életkedvet. Mindig Scott volt az erősebb, ő tudta mit kell tenni. Jamie elfogadta a fellépéseket, Don bácsit és az élet kegyetlenségét is. Egy dologtól félt. Attól, hogy nem tudná ezt egyedül végigcsinálni.
A folyosó másik végén, egy sarkon lévő irodában, Don White ült egy asztal előtt, amit remélni sem tudott, hogy elér. Ugyanis a hasa túl nagy volt. Az egész ember mérhetetlenül kövér volt, és a hája úgy gyűrődött körülötte, mintha valahova máshova akarna menni. A szobában jéghideg volt – ez volt az egyetlen hely, ahol a légkondi működött – mégis izzadságfoltok voltak az inge nyakánál és hónaljánál. Don mindig izzadt. Egy ekkora embernek még tíz lépést megtenni is nagy erőfeszítésbe került – állandóan kimerültnek tűnt. Sötét karikák voltak a szemei alatt, és olyan szája volt, mint egy halnak – állandóan levegőért kapkodott. Hamburgert evett, a ketchup átcsordogált az ujjai között, és lecsöppent az asztalra.
Két ember ült vele szemben, arra várva, hogy befejezze. Ha undorodtak is az előttük lévő látványtól, nem mutatták. Az egyikük kopasz volt, a másik pedig sötéthajú. Mindketten öltönyt viseltek, és csöndben várták, hogy Don befejezze az étkezést, lenyalja az ujjait, és beletörölje a nadrágjába.
- Mit gondolnak? – kérdezte végül véleményüket.
- A srácok lenyűgözőek. – válaszolta a kopasz – Colton Banes.
- Megmondtam. Tényleg képesek rá. Nincs trükk. A frászt hozzák az emberre, ha engem kérdeznek. De tényleg olyan, mintha olvasnának egymás gondolataiban. – Don odanyúlt egy félig elszívott cigiért, és meggyújtotta. Régi dohány keserű szaga terjengett a szobában. – A többi műsorszám… az semmi. De azok a kölykök különlegesek.
- Érdekelne, hogy mivel hívták fel magukra az ön figyelmét.
- Elmondom. Három éve karoltam fel őket, körülbelül tizenegy évesek lehettek, és senki sem tudta honnan jöttek. Csak pár hónaposak voltak, mikor kitették őket. A szociális gondozók találtak rájuk, valahol a Tahoe-tó közelében. Se anyjuk, se apjuk. Valószínűleg indián vér csörgedezik az ereikben… tudják, amerikai őslakosok. Paiute vagy Washoe vagy ilyesmi. Bár voltak párszor nevelőszülőknél, egyszer sem működött sokáig. Nem lep meg. Szeretnének valaki olyat maguk körül, aki belelát a gondolataikba?
- Más gondolatait is ugyanúgy hallják, mint egymásét?
- Igen. Ez biztos. De úgy tesznek, mintha nem, és nem tudom rávenni őket. Úgy értem… oké, a színpadon igen. De azok csak party-trükkök. De odakint, a valóságban sosem. – beleszívott a cigijébe, és kifújta a füstöt. – Szóval, megfordultak pár helyen, és végül a feleségem nővérénél és a férjénél kötöttek ki, Carson City-ben. De az sem működött igazán, én már csak tudom.
- Mi történt?
- Körülbelül egy évig voltak ott, aztán Ed – a férj – öngyilkos lett. Talán a kölyköknek volt hozzá valami közük. Nem tudom. Bár, amúgy sem maradtak volna ott sokáig. Ednek már elege volt belőlük. – fontoskodva dőlt előre. – Mondta is, hogy furcsák. Például, ha az egyiket szíjjal elverik, a másik érzi a fájdalmat. El tudják hinni? Elveri Scott-ot, és a kis Jamie-nek lesz véraláfutása. Az egyikük mindig tudja, mi történik a másikkal, még akkor is, ha mérföldekre vannak egymástól. Ed nem tudott élni ezzel. Mindig azt mondta, olyan, mintha egy X-Akták részben lenne. Szóval, meg akart szabadulni tőlük, és a követező dolog, amit tudok, hogy Ed halott, a felesége teljesen ki van borulva, a kölyköket meg senki sem akarja.
Egy adag hamu esett le a cigaretta végéről. Don ingujjára hullott, de nem vette észre.
- Ekkor döntöttem el, hogy befogadom őket. – folytatta. – Már akkoriban is ment ez a show, de még úgy hívták, hogy Don White illuzionista világa. Amikor azonban megláttam a fiúkat, és hogy mit tudnak csinálni, megváltoztattam Az elme cirkuszára, és őket tettem be utolsó számnak. A furcsa az, hogy mindenki azt hiszi, van valami trükk. Rejtett jelek és kódok – ehhez hasonlók. És nem csak a közönség. Még a többi fellépő sem tudja, hogyan csinálják. Hát nem vicces? Szerintem, és Marcie szerint ez őrületes!
Banes a másik férfit Kyle Hovey-ként mutatta be. Most először Hovey szólalt meg: - Miért nem szerepelnek a tévében? – kérdezte. – Sokkal több pénzt kereshetett volna.
- Igen, gondoltam rá. Marcie és én beszéltünk erről, de ha túl ismertté válnak, valaki majd elveszi tőlünk őket. – Hezitált. Nem tudta, menyit árulhat még el a két férfinak. – Tudják, hogy megy ez. – folytatta – csak azért lehetnek nálunk, mert az örökbefogadási rendszer túlterhelt. Túl sok akta, túl kevés dolgozó. Legalábbis Marcie ezt mondta. Most úgy tűnik, hogy mindenki elfelejtette őket… és talán az a legjobb, ha ez így is marad. – Megvizsgálta a cigarettát egy pillanatra, és belebámult a parázsba. – Mindegy, mert mint mondtam, nem fogják megtenni. Az is elég nehéz volt, hogy rávegyem őket, szerepeljenek színpadon. Szíjjal vertem, éheztettem őket, közöltem velük, hogy ha nem dolgoznak, nem kapnak enni. És még akkor is visszautasították.
- Mit tett végül? – kérdezte Banes.
Don White elmosolyodott: - Felhasználtam őket egymás ellen. Azt mondtam Scottnak, hogyha nem teszi, amit kérek, addig ütöm Jamie-t, amíg el nem kezd vérezni. Megmondtam, hogy tudnék ennél rosszabbat is csinálni. És akkor beleegyezett, hogy megvédje a testvérét. És Jamie is belement, mert Scott azt mondta. Ez a vége. Mostmár jól kijövünk egymással. Én vagyok Don bácsikájuk. Ők szerepelnek a műsorban, én pedig vigyázok rájuk.
- Mi van az iskolával?
- Carson City-ben jártak iskolába, mikor még Ednél laktak, de nem működött. Úgyhogy most magántanulók. Az állam is elég boldog emiatt. Még fizetnek is, hogy vigyázzunk rájuk. Marcie okos, mindenre megtanítja őket, amit tudniuk kell. – A cigiből körülbelül egy centi maradt. Don beleszívott egy utolsót, majd elnyomta a hamburgeres tányéron. – Talán igazuk van. – ismerte be. – Talán tényleg szerepelniük kellett volna a tévében. Elegem van a színházasdiból. Senkit sem érdekel, senki sem jön el. Nézzék meg ezt a helyet! Több a csótány, mint a fizető vendég. Ki akarok szállni.
- Szóval, – folytatta – egy bárban voltam, és hallottam erről a cégről, akik jó pénzt fizetnek különleges gyerekekért. Odamentem hozzájuk, és megadtak egy nevet. Telefonáltam, és… itt is vannak. Látták Scottot és Jamie-t. Tudják mire képesek. Mit mondanak?
A Kyle Hovey nevű férfi a társára nézett, aki kifejezéstelenül meredt Donra. Colton Banes bólintott.
- Elvisszük őket.
- Elvisszük? Csak így?
- Mindig tűnnek el gyerekek, Mr White. Ahogy maga mondta, nekik se szüleik, se barátiak. Nevada állam nem törődik velük. Mostantól mi vigyázunk rájuk, és senki sem fog tudni róla.
- Mi van a pénzzel?
- Hetvenöt-ezer dollárt fizetünk önnek.
Don White megnyalta az ajkait. Ez több volt, mint amire valaha is számított. De még mindig nem volt elég. – Hetvenöt… fejenként? – kérdezte.
Colton Banes megállt egy pillanatra, de már rég döntött: – Természetesen. Százötven-ezer dollár a két fiúért. De van valami, amit muszáj megértenie. Ez a végső ajánlat. Nem kutat többé utánuk, vagy utánunk. Ha bárkinek is mesél erről a tranzakcióról maga és a felesége is eltűnnek. Sok homok van a sivatagban, Mr White. Ne akarja alatta találni magát.
- Mikor viszik el őket?
- Ma este. Mr Hovey és én a színházban leszünk, két kollegánk pedig kint fog várakozni. Segítség lenne, ha megkérné a fiúkat, hogy maradjanak hátul a műsor után, amíg a többi fellépő elmegy. Akkor elvisszük őket, és kifizetjük magát. Készpénzben. Megfelel így önnek?
- Persze, megfelel. – Don szája kiszáradt, de még mindig volt pár megválaszolatlan kérdés. – Kik maguk pontosan? Mármint, tudom, hogy kinek dolgoznak, de mit fognak velük csinálni, és miért akarják őket?
- Nem hiszem, hogy hallotta, amit mondtam. – válaszolt Banes. – Senkik vagyunk. Sosem találkozott velünk. A fiúk többé nem léteznek.
- Persze, hogyne. Ahogy önök akarják…
Popzene szólt a hangszórókból, és beszűrődött az irodába is. Megszólalt egy csengő, figyelmeztetve a fellépőket.
Mindjárt kezdődik az este második előadása.
fordította:Kröszti&Pítör |
AJÁNLOM AZ OLDALT
