Az elme cirkusza

A fekete limuzinban ülő két ember már egyszer körbejárta a színházat. Áttértek az út másik oldalára, a főbejárattal szembe. Odakint nagyon meleg volt, de feltekerték a légkondit, így az autó olyan volt, akár egy mélyhűtő. Csöndben ültek. Már évek óta együtt dolgoztak, úgyhogy ismerték egymást. Nem volt mondanivalójuk.

A színház Nevadában, Reno északi részében volt. Kocka alakú, piros téglaépület volt, egyetlen ajtóval, ablak nélkül; és lehetett volna akár egy bank vagy egy kápolna, ha nincsenek a neonfények. A felirat THE RENO PLAYHOUSE volt, de a betűk fele kiégett, így a Virginia Street-i parkolóból a két ember csak két szót látott: HERE LOSE.

Nem a legcsábítóbb reklám volt ez egy olyan városban, ami a szerencsejátékra szakosodott, minden épülete casinonak tűnt, és ahol a hotelekben, bárokban, de még a mosókonyhákban is volt játékautomata. A neve ellenére a Reno Playhouse-ban egyetlen színdarab sem volt, mióta megépítették. Helyette időszakos otthont nyújtott másodosztályú fellépők hosszú sorának: énekeseknek és táncosoknak, bűvészeknek és komikusoknak, akik mind híresek voltak egy rövid ideig, de nagyon régen, és mára már feledésbe merültek. Ők voltak azok, akik estéről estére felléptek, megpróbálva szórakoztatni a közönséget, akik csak a pénzre gondoltak, amit megnyerhetnek, vagy, rosszabb: amit már elvesztettek.

A következő előadás egy óra múlva volt esedékes. A két férfi már megvette a jegyét, de még volt valami amit látni akartak, mielőtt bemennek. Csak pár percet kellett várniuk, hogy kielégítsék kíváncsiságukat. A sofőr hirtelen megmerevedett.

- Itt vannak! – mondta.

Két fiú éppen leszállt egy buszról. A járdán sétáltak, hétköznapi bő farmerban és pólóban, egyikük pedig egy hátitáskát cipelt. Elsőre egyértelmű volt, hogy tizennégy év körüli ikrek. Mindketten nagyon vékonyak voltak, valójában alultápláltnak tűntek. Fekete hajuk nyakig érő, nyílegyenes volt, és mindkettejük szeme sötétbarna. Az egyikük néhány centiméterrel magasabbnak és pár kilóval nehezebbnek tűnt a másiknál. Mondott valamit, mire a másik fiú felnevetett. Befordultak a sarkon, és egy perc múlva eltűntek.

- Ők voltak? – kérdezte az utas.

- Ők voltak. – válaszolt a sofőr.

Az első férfi vállat vont. – Nem tűnnek különlegesnek.

- Mindig ezt mondja, Mr. Hovey, de nem tudhatja. Talán ők lesznek azok…

- Igyunk valamit.

A férfiaknak még volt egy szabad órájuk, és Reno tele volt bárokkal és talán néhány érmét is bedobnak egy-egy játékgépbe. Hosszú napuk volt. A sofőr még egyszer a színházra nézett és bólintott. Jó érzése töltötte el. Ez alkalommal meg fogják találni, amit kerestek.

Sebességbe tette az autót és elindultak.

Az Elme Cirkusza, amit jelenleg a Reno Playhouse-ban játszottak, már hat hónapja volt műsoron. A bejárat mellett volt egy üveg panel, ami mögött egy fekete-fehér poszter mutatta egy hipnotizőr vagy egy varázsló homlokát és szemét. A kezei testetlenül lebegtek felette, az ujjai egyenesen a nézőre mutattak. A következő volt ráírva:

Don White bemutatja::
Az elme cirkusza

Nagyon sok dolog van az életben, amit nem lehet megmagyarázni. Erők, amik csak a tudatalattink határán léteznek. Van merszed ellátogatni a paranormális világba? Légy lenyűgözve! Ezt a show-t soha nem fogod elfelejteni. Fellépők:

Swami Louvishni – Világhírű indiai fakír

Bobby Bruce – Hipnotizőr

Mr Marvano – Illuzionista

Zorro – Szabadulóművész

Scott & Jamie Tyler – telepatikus ikrek.
Fellépések: 19:30-tól és 21:30-tól.
Jegyek: 35-55$ (Helyieknek fél áron)

Hét húszra egy kis tömeg gyűlt össze a járdán a nyitásra várva. Körülbelül ötvenen voltak. A legtöbbjük figyelmét egy prospektus keltette fel, amit hotelek recepciósai osztogattak. A szórólap szerint „Csak ezen a héten: Öt dollárral olcsóbb!”. Valójában ez minden hétre vonatkozott, mert ugyanazok a szórólapok voltak szétosztva az Elme Cirkuszának ittléte alatt. A recepciósok csak azért csinálták, mert megfizették őket. Kaptak öt dollárt minden általuk eladott jegyért.

A közönség azon gondolkodott, hogy a show a legkisebb mértékben is el fogja –e őket ámítani. A poros téglafal, törött cégtábla és az egyetlen, amatőr poszter kevéssé volt bíztató. Másrészt viszont nem sok dolog volt Reno-ban, amit harminc dollárért tudtak volna csinálni és valószínűleg már túl késő lett volna visszatérítést kérni. Hangos zörgés után az ajtók kicsapódtak. A tömeg egy emberként indult befelé. Az előcsarnokban volt néhány ital és eladó cukor, de túl drágák voltak és senki nem vett semmit. Vonakodva, de megmutatták a jegyeiket és keresztülmentek a keskeny árkádsoron a fő előadó terembe.

A színház kétszáz férőhelyes volt, patkó alakú, egy fa színpaddal a közepén, amin egy piros, fakó és rongyos függöny lógott. Pontosan fél nyolckor popzene harsant fel és a függöny felemelkedett, felfedve egy sötét, szakállas embert, aki napszemüveget és turbánt viselt.

- Jó estét, hölgyeim és uraim. – mondta. – A nevem Swami Louvishni, és nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek Önökkel a távoli Calcuttából.

Ebből semmi nem volt igaz. Ez volt az első hazugság.

Az indiai fakír, természetesen, csak hamisítvány volt. A valódi neve Frank Kirby volt és soha nem volt keletebbre New Yorknál. A színpadi nevét egy Tintin történetből lopta a trükkjeit pedig egy ellopott könyvtári könyvben olvasta. Bobby Bruce egy munkanélküli színész volt, aki soha nem volt a sztárok közelében. Mr. Marvano, az illuzionista megint csak Frank Kirby volt, más hanggal, szakáll és szemüveg nélkül. Zorro alkoholista volt.

A közönség ma este nem volt túl lelkes. A nyár teljes valójában megérkezett, hőhullámok futottak végig a sivatagon és a légkondi csak félig-meddig működött. Már-már elaludtak az üléseikben. Udvariasan tapsoltak, amikor a fakír ráfeküdt a szöges ágyra, és amikor a szabadulóművész kiszabadult egy bezárt ládából. Még akkor sem méltányolták eléggé az illuzionistát, amikor az hirtelen egy nagy ziháló kutyát varázsolt elő egy üres ketrecbe. Valószínűleg tudták, hogy pár kilométerrel arrébb Las Vegasban ugyanezt csinálták elefántokkal és fehér tigrisekkel.

Mikor az utolsó előadás sorra került, a nézőseregnek egyértelműen elege lett. Néhányan már el is mentek, de mikor a zene megváltozott, és a fények eltompultak, majd utoljára felerősödtek, valami megváltozott a Reno Playhouse-ban. Minden este ez történt, ahogy az emberek megérezték, mondás nélkül, hogy mégis kapnak egy kicsit abból, amit a poszter ígért.

Feltűntek az ikrek, sötét nadrágban, és fekete, nyitott nyakú ingben. A magasabbik leplezetlen rosszindulattal nézett bele a ragyogó lámpákba. Úgy nézett ki, akár egy utcai harcos, még egy vágás is volt az arccsontján. A testvére valahogy barátságosabb, szívélyesebb volt. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy élvezte az ittlétet. Kettejük közül ő volt, aki beszélt.

- Jó estét! – kezdte. – A nevem Jamie Tyler.

A másik fiú felé intett, aki nem mozdult: - Ő pedig a bátyám, Scott. Amióta az eszemet tudom, tudjuk, mi jár egymás fejében. Ez nem könnyíti meg a csajozást számunkra…

Ezek nem az ő szavai voltak, hanem amiket betanítottak neki, és szerinte még egy kicsit sem voltak viccesek. Ennek ellenére mosolyt erőltetett az arcára. A közönség egy kicsit több érdeklődést mutatott iránta, ugyanis látták a posztert: telepatikus ikrek. De azt senki nem mondta, hogy ennyire fiatalok lesznek.

- Csak nemrég fedeztük fel az igazságot – folytatta Jamie – hogy ez nem csak arról szól, hogy tudjuk mit gondol a másik. Igazi telepaták vagyunk, akik megmagyarázhatatlan módon kapcsolódnak egymáshoz. És ez lesz az, amit ma este bemutatunk önöknek. Kezdve ezzel:

Miközben beszélt, a díszletmunkás egy asztalt cipelt be, rajta egy köteg újságpapírral. Húsz különböző amerikai lap volt, és egyéb kellékek, amiket majd később fog felhasználni.

Jamie felvett egy adag újságot, és lesétált az első sorhoz. Egy nagy, göndör hajú nő előtt állt meg, aki rózsaszín legginget és „I ♥ Reno” feliratú pólót viselt.

- Felvenné valamelyik újságot? – kérdezte – Akármelyiket választhatja.

A nő a férjével volt, aki megbökte, mire a nő kihúzott egyet a köteg közepéből. A Los Angeles Times másolata volt.

- Köszönöm. – mondta Jamie. – Nos, az újságnak több témaköre is van. Választana egyet, majd odaadná a férjének?

A nő úgy tett, ahogy kérte: a naptárrészt választotta, majd a férje elvette tőle.

- Szakítson ki egy oldalt, kérem, és adja hátra a mögötte ülőnek. – utasította Jamie.

Szerencséjére volt valaki a mögötte lévő sorban. Rossz estéken két-háromsornyi utat is meg kellett tennie, mielőtt a harmadik nézőhöz ért.

A lap egy koreai turista kezében volt, aki a feleségével és a lányukkal jött. Jamie remélte, hogy megérti majd az angolt. Elővett egy tollat.

- Egy olyan lap van a kezében, amin oldalanként több mint ezer szó van. – mondta – Ami azt jelenti, hogy legalább kétezer szóból választhat. Bekarikázna egyet közülük? Lehet egy főcím, vagy akár egy hirdetés is, az nem számít. A választás teljesen a magáé.

A férfi elmosolyodott, és motyogott valamit a feleségének. Elvette a tollat, bekarikázott valamit, majd visszaadta a lapot Jamie-nek, aki lenézett, és magában elolvasta.

 
 A legújabb trend Los Angelesben a környezetbarát temetés. Celebek állnak sorba, hogy meggyőződjenek arról, hogy halálukban is környezetbarátok lesznek.

Ránézett az egyetlen bekarikázott szóra. A színpadon Scott első ízben megszólalt:

- Temetés. – mondta. Jamie a koreai férfi felé tartotta az újságot.

- Ez az a szó? – kérdezte.

- Igen…igen! – a férfi meglepett volt.

A mai este folyamán először a taps hangos volt, és őszinte. Persze, trükknek kellett lennie. Minden, amit a közönség látott, egy trükk volt. De hogyan csinálták? A göndör hajú nőnek, és a férjének is volt választási lehetősége. A férfi mögötte választhatta volna bármelyik szót. Lehet, hogy a fiúknak titkos mikrofonjuk volt. Lehetett rádiókapcsolat közöttük. De mindez hogyan segített volna? Jamie egy szót sem szólt. Alig pillantott rá a lapra.

Jamie már a taps végére visszatért a színpadra.

- Szeretném, ha valaki csatlakozna hozzám. – mondta. Rámutatott a férjre, aki már az előbb is része volt a műsornak. – Bánná ha…?

A férfi felmászott a színpadra. Scott meg se moccant. Azt a pillanatot kivéve, mikor megszólalt, akár egy szobor is lehetett volna. Egy fából kifaragott fiú. Ezzel szemben Jamie körbe-körbe sétált, összegyűjtve a következő kellékeket, és üdvözölve a férfit.

- Be fogom kötni a testérem szemét. – magyarázta. – És szeretném, ha megbizonyosodna róla, hogy valóban nem lát. Míg itt van, szeretném, ha arról is megbizonyosodna, hogy nincsenek elrejtett mikrofonok. Egyik fülében sem.

A férfi Scotthoz ment, és végigfuttatta az ujját mindkét füle mögött. Egy percre valami felcsillant a fiú szemében. Ez a magaláztatás volt, amit el kellett viselnie minden este kétszer. És soha nem tudott megbocsátani érte. A férfi mégsem vette észre.

- Tiszta – jelentette be. Egy pár ember nevetett. Élvezték, és látni akarták, mi fog következni.

Jamie vezetésével a férfi két érmét helyezett el Scott szemei előtt. Régi angol pénzérmék voltak, nagyobbak a maiaknál. Tehát Scott nem látott, befejezésül pedig egy fekete kapucnit raktak a fejére. Olyan volt, mint egy hóhér csuklyája. Teljesen eltakarta a szemeit, az orrát és a haját, de a száját szabadon hagyta.

Jamie lesétált a közönséghez. Megállt egy szőke nő előtt, akin egy bő szabású ruha volt. A pasija mellette ült, a keze a nő combján pihent.

- Tudna adni valamit a táskájából? – kérdezte Jamie.

- A táskámból akarsz valamit? – kuncogott, és a barátjára pillantott. A férfi bólintott, így adva engedélyt, mire a nő előhúzott egy kicsi ezüst tárgyat. Jamie elvette, és a tenyerén tartotta.

- Kulcstartó. – mondta Scott.

Jamie felemelte, így mindenki megnézhette. A közönség újra tapsolt. Néhányan beszéltek, egymásnak suttogtak, és a fejüket rázták hitetlenkedésükben.

- Tegyük még bonyolultabbá. – mondta. – Azon gondolkodtam, hogy van-e valamelyiküknek névjegykártyája. Esetleg önnek?

Két férfi előtt állt meg, akik egymás mellett ültek. A legtöbb, amit észrevett, hogy mindketten barna lenvászon öltönyt viseltek, ami magában is furcsa volt, mert Renoban senki sem öltözködött ilyen elegánsan. Másrészt viszont, az előadás ezen pontján Jamie mindig olyanokat keresett, akin volt dzseki. A tapasztalatai alapján sokkal valószínűbb volt, hogy egy férfinél van pénztárca, amiben van névjegy. A nőknek sokáig tartott, amíg a táskájukban turkáltak. Az előadásnak tizennyolc percig kellett tartani. Ha túllépi, megverik. Vagy rosszabb.

Jamie arra várt, hogy a férfi a kabátjába nyúljon, és amikor ez nem történt meg, lenézett. Ekkor jött rá, hogy elkövetett egy hibát. Abban a percen azt kívánta, bár ment volna bármelyik másik sorhoz, csak ne ehhez. Jamie erőlködött, hogy végig tudja csinálni a műsort a terem nyirkos, forró levegőjében. A légkondi szokásához híven nem működött, de ennek az embernek a látványa úgy hatott rá, mintha leöntötték volna hideg vízzel.

Nem csak amiatt, hogy ronda volt. Jamie nagyon sok nem-túl szép emberrel találkozott a showk alatt – és néha valóban elgondolkodott, hogy nincs-e valami a Reno Playhouse-ban, ami voltaképpen vonzza őket. De ez a férfi túl csúnya volt. Volt valami nem emberi abban, ahogyan Jamie-t bámulta a halványkék szemeivel – annyira halvány, hogy szinte színtelennek látszott.

A férfi teljesen kopasz volt, de nem a kora miatt, hanem mert leborotválta a fejét. A fényes koponya folttalan volt.  Az arca ugyanilyen volt. Nem volt sem szemöldöke, sem borostája az arcán vagy az állán. Az egész arca úgy nézett ki, mintha a bőrt szorosan ráfeszítették volna a csontra, ami a formáját adta, így képtelen volt érzelmeket kimutatni vele. Nagyon apró, és nagyon fehér fogai voltak, amik nem tűntek igazinak.

- A kártyád akarja. – mondta a mellette ülő férfi. A hangja halk és reszelős volt, déli akcentussal. Neki volt haja, kusza, és fekete, lófarokba kötve, valamint vékony kecskeszakálla. Műanyag napszemüveget viselt, ami tükörként szolgált a szemei helyett. Olcsó dezodortól bűzlött, ami nem tudta elrejteni az igazat: sűrűbben kellene ruhát váltania, és fürdenie. Lehetetlen volt megmondani, hogy idősebb, vagy fiatalabb volt-e a társánál. Mindketten kortalannak tűntek.

Jamie észlelte, hogy jó pár perc eseménytelenül telt el. Nyelt egyet.

- Egy névjegykártya. – ismételte.

A csönd tovább nyúlt. Jamie tovább akart indulni. Biztosan talál valakit, aki együttműködik majd. Azonban a kopasz férfi vállat vont, és a kabátjába nyúlt.

- Persze. – mondta. – Van kártyám.

Kivette a tárcáját, kinyitotta, s előhúzott belőle egy fehér kártyát, amit egy ideig koszos, és töredezett körmei között egyensúlyozott, mintha még megfontolná. Ezután átadta Jamie-nek.

Maga elé húzta. Egy név, egy cég neve állt rajta.

               Colton Banes
                              NIGHTRISE CORPORATION

Alatta egy cím és egy telefonszám volt. A betűk túl aprók voltak ahhoz, hogy Jamie elolvashassa a félhomályban. A férfi kíváncsian nézett rá, majdnem úgy, mintha bele akarna látni. Jamie kissé nehezen fordult vissza a színpad felé. Beszélni próbált, de a szája túl száraz volt, úgyhogy nyelt, és újra próbálkozott.

- Scott, el tudnád nekem mondani, hogy kiknek dolgozik ez az ember? – kérdezte.

A színpadról nem jött válasz. Mi történik?

Utána Scott megszólalt: - Persze, Jamie. A Nightrise Corporationnek dolgozik.

A férfi mosolygott: - Ez tökéletesen igaz. – mondta hangosan, így az egész színház hallhatta. De a hangja kigúnyolta Jamie-t, mintha nem érdekelné, hogy a trükk működött-e avagy sem. – A fiú eltalálta.

Ez alkalommal még több taps volt. Csak negyvenöt ember maradt bent, de ők őszintén figyeltek. Ez volt az egyetlen igazi rejtély egész éjjel. Még napokkal később is azon fognak rágódni, hogy csinálhatták.

És senkinek sem fog az eszébe jutni az egyedüli igazság, még ha ez is az egyetlen lehetséges magyarázat, ráadásul majd kiszúrta a szemüket. Nem voltak mikrofonok. Nem voltak rejtett jelek. Nem voltak kódok vagy üzenetek küldve. A trükk az volt, hogy nem volt trükk. A két fiú valójában tudott olvasni egymás gondolataiban.

De a Nightrise Corpration tudta. Ezért küldték ezt a két embert ma este. Hogy meggyőződjenek róla.

Itt volt az ideje, hogy Scott és Jamie Tyler eltűnjön.

fordította: Kröszti&Pítör