CODA- extra fejezet

A repülőtér egy másik korszakból maradt itt. Abból, ahol az utazás még kaland volt, ahol a repülőknek még volt propellere és ahol még meg kellett állni furcsábbnál furcsább helyeken, hogy megtankoljanak a világkörüli utazás közben. Csak egy kifutó volt, egy keskeny, ezüstszürke betoncsík, ami kettészelte a tökéletesen nyírt füvet. Az egyetlen terminál egy fehér épület volt, kanyarodó bejárattal és egy terasszal, ahonnan az emberek figyelni tudták a leszálló gépeket. Lehetett volna akár egy drága golftanfolyam klubháza is. A repülőtérnek nem volt neve. Bár csak egy órára volt London külső részétől, semmilyen tábla nem jelezte az utakon. Valójában úgy tűnt, hogy mindent megtettek, annak érdekében, hogy a repülőtér eltűnjön a vidéki utak és nagy erdők útvesztőjében. A helyi lakosok – a legközelebbi ház több mint egy mérföldre volt – azt hitték, hogy egy privát repülőklub, amit milliomosok használtak a saját repülőikkel. Egy rövid ideig az is volt.

CODA

A brit titkosszolgálat vette még a hetvenes években, és most olyan járatokhoz használták, amikről senki sem beszélt. Olyan emberek érkeztek ide nem létező repülőkkel, akiknek nem is lett volna szabad az országban lenniük. Nem volt útlevél ellenőrzés, mert csak kevesen hoztak útlevelet – és ha mégis hoztak, az valószínűleg hamis volt. Egy fehér ellenőrzőtorony állt a kifutó távoli végében. Nem csak az érkező és távozó járatokat irányította, hanem a környező légteret is. Mikor a gépek itt már készen álltak a felszállásra, a Heathrow-nak és a Gatwick-nek még várnia kellett. Egy hideg, áprilisi reggelen, fél tíz tájban egy kék Rover Vitesse a titkos repülőtér felé tartott. A V8-as motor hangja szinte hallhatatlan volt. A hónap eleje meleg és napos volt, de előző éjjel beköszöntött a hideg. Ennek köszönhetően köd úszott a talaj felett, eltompítva mindent és fehérré, félelmetessé téve a tájt.
Egy férfi és egy nő ült a hátsó ülésen. A sofőrnek fogalma sem volt, hogy kik voltak ők. Enderby-nek hívták és alacsony beosztású MI6 alkalmazott volt. Csak bizonyos szolgálatokra volt kiképezve – ezért sosem kérdezett semmit. Pontban hatkor felvette őket egy londoni hotelnél, berakott egy poggyászt a csomagtartóba és idehozta őket. És még most, hogy a visszapillantó tükörbe nézett sem tudta abbahagyni az utasairól való gondolkodást. Úgy gondolta, hogy a férfi és a nő férj és feleség. Volt valami a testbeszédükben, ami ezt sugallta, bár egyikük sem szólt a másikhoz az utazás alatt. A férfi a harmincas éveiben járt. Jó felépítésű volt, rövidre nyírt szőke hajjal és sötét, fáradt szemekkel. Öltöny volt rajta, egy nyitott nyakú inggel. Ha az utcán látnád, mit gondolnál, ki ő?
Talán valaki a Városból. Testőr. Ex katona. Olyan férfinak tűnt, aki tudja, hogyan vigyázzon magára. Nyugodt bizalom áradt belőle, olyasvalakié, aki nagyon veszélyes tud lenni. A mellette ülő nő boldogtalan volt – Enderby már akkor észrevette, mikor vonakodva beszállt a kocsiba. Most már a szemeiben is látta. Szép, világoskék szemei voltak, de most nyugtalanságot sugároztak. Mindent összevetve, nagyon vonzó volt. Néhány évvel fiatalabb, mint a férfi, talán színésznő vagy táncosnő. Kabátot és szürke nadrágot viselt és – igen, ott is volt a bizonyíték – egy jegygyűrűt az ujján. Enderby-nek igaza volt. A két embert a hátsó ülésen John és Helen Ridernek hívták. Négy éve voltak házasok. Azért voltak itt, hogy elhagyják az országot – talán végleg. Sokáig voltak távol egymástól, de mindez már a múlté volt. Az új, közös életük hamarosan elkezdődik. Már majdnem megérkeztek. Enderby már sokszor megtette ezt az utat és felismerte a szilfa egyik ágáról lógó tojófészket.
A repülőtér egy fél mérföldre volt. Mindazonáltal fogalma sem volt a fejlett, nagy felbontású kamerát a teleobjektívvel, amit a fészekben rejtettek el. És azon is meglepődne, ha tudná, hogy az arcát egy nagy tévéképernyőn vizsgálták az irányítótoronyban. Valójában ez a harmadik rejtett kamera volt, ami mellett elhaladtak az utóbbi öt percben.
Az autó kihajtott az erdőből, és áthaladt az úton lévő cattle grid-en / fémrudakból álló rács, amely fölött a járművek át tudnak haladni, de az állatok nem /. Ha a sofőrt ellenséges ügynökként azonosították volna, a cattle grid megfordult volna és szétvágja az autógumit. A repülőtér előttük terült el és egy repülő várakozott a kifutón. Egy öreg, iker-motorú Avro Anson C19-es repülő volt, amit talán egy múzeumból hoztak el. Azóta, hogy húsz éve szolgált egyszer parti őrjáratként a RAF-fal, az Anson-t nem látták szolgálatban. Teljesen passzolt a repülőtérhez. Mindketten a múlt relikviái voltak. Egy sovány, sötét hajú ember lépett ki a terminálból, egy nehéz sétapálcával a kezében. Őt küldték, hogy felügyelje az indulást. Enderby meglepődve ismerte fel.
Meglátogatta néhányszor a férfit a kórházban és dolgozott is vele régebben. Anthony Howell-nek hívták, a középső neve Sean volt. Az emberek Ash-nek hívták. A kocsi lelassított, majd megállt. A férfi kiszállt, megkerülte a kocsit és ajtót nyitott a nőnek. Aztán előre mentek, hogy találkozzanak Ash-sel.
-  John. Helen. – mosolygott rájuk Ash, de a fájdalom nyomai még mindig látszottak rajta.
- Hogy vagy, Ash? – kérdezte John Rider.
- Jól vagyok.
Ez nyilván nem volt igaz. Ash lázas volt és izzadt. Olyan szorosan fogta a sétapálcát, hogy az ökle elfehéredett.
- Szörnyen nézel ki.
- Ja. - Ash nem ellenkezett. – Azért küldtek, hogy elköszönjek. Készen állsz? Felteszem a csomagod a gépre.
Elbicegett mellettük az autóig. Enderby kinyitotta a csomagtartót és kivette a bőröndöt.
- Nem túl beszédes. - mormogta Helen.
- Mert fájdalmai vannak. – John a feleségére pillantott. – Jól vagy?
- Nem tetszik, hogy itt hagyjuk Alexet.
- Tudom, és nekem sem. De nincs más választásunk, hallottad mit mondott az orvos.
Alex Rider három hónapos volt. Pár nappal korábban fülgyulladást kapott, ami azt jelentette, hogy nem repülhet. Helen egy vidám, ír nővel, Maud Kelly-vel hagyta, egy nővérrel, aki a szülés óta velük volt. Ösztöne azonban azt súgta, hogy maradjon a fiával. De a férjével kellett lennie, mert ők ketten nagyon sokáig voltak távol egymástól.
- Maud a következő héten jön ki vele. – mondta John Rider.
- Az új otthona. – mosolygott Helen egy kicsit szomorúan.
- Fura belegondolni, hogy franciaként nő fel.
- Egy halász apával.
- Jobb a halász, mint a kém.
A titkosügynökök nem túl gyakran vonultak vissza. Néhányan akció közben halnak meg; néhányan elhagyják a terepet és egy asztal mögött kötnek ki, támogatást nyújtva azoknak a férfiaknak és nőknek, akik átvették a helyüket. Még ha el is hagyják a szolgálatot, továbbra is figyelik őket – csak azért, hogy ne döntsenek úgy, hogy eladják a titkaikat, vagy, hogy ne kezdjenek saját üzletbe. John Rider más volt. Épp most fejezett be egy hosszú és brutális megbízást, ami a Málta egyik szigetén lévő lövöldözésben ért a tetőpontjára. Ezt az Albert hídon megrendezett álmeggyilkolása követte Londonban. Ez alatt az idő alatt komoly kárt tett egy bűnszervezetben, amit Scorpia-ként ismertek. Ha a Scorpia megtudná, hogy életben van, első számú célponttá válna, és ezt az MI6 is tudta. Megértették, hogy már nem lehet hasznos számukra, ezért úgy döntöttek, hogy elengedik őt.
Ash visszajött hozzájuk. Egy mobilt tartott a kezében. – Épp most hívott az ellenőrzőtorony. – mondta. – Minden készen áll a távozásotokra.
- Miért nem jössz és maradsz velünk, Ash? – kérdezte Helen. – Lerepülhetnél Alex-szel.
- Egy hét napsütés jót tenne neked.
Ash próbált mosolyogni, de valami megakadályozta benne.
- Ez kedves tőled, Helen. Talán…
- Nos, tartani fogjuk a kapcsolatot. - John Rider némi kényelmetlenséggel nézte a másik férfit. Ők ketten sokszor dolgoztak együtt, de barátok is voltak hosszú éveken át.
- Sok szerencsét. – úgy tűnt Ash sietve akar elmenni.
Kezet ráztak. Aztán Ash előrehajolt és arcon csókolta Helen-t, de olyan finoman, hogy Helen alig érezte az ajkait. A férj és a feleség elindult a gép felé.
- Mi a baja? – kérdezte Helen, mikor hallótávolságon kívül kerültek. – Tudom, hogy fájdalmai vannak. De olyan… másnak tűnik.
- Lefokozták. – mondta John. - Mindent elrontott Máltában és ezt ő is tudja. Blunt nem akarja többet a csoportban tudni.
- Mi fog történni vele?
- Valami irodai munka.
- Téged hibáztat?
- Nem tudom, Helen. Hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekel. Ez már nem az én ügyem többé.
Elérték a repülőt. A pilóta látta őket a pilótafülke ablakán át és üdvözlésre emelte a kezét. A neve Robert Fleming volt és már repült a RAF-fal a Falklandi háborúban. Gyilkos argentin katonák, néhány csak gyerek, megváltoztatta a véleményét az aktív szolgálatról; és ezek után engedte, hogy az MI6-hez toborozzák. Most az egész világot körbe repülte nekik. A másodpilóta egy Blakeway nevű férfi volt. Mindketten házasok voltak. Nem volt személyzet. A terminál teraszán állva, Ash nézte, ahogy John és Helen Rider felmászik a fém lépcsőn, ami a géphez vezetett. John arrébb állt, hogy Helen-t engedje fel először, és udvariasan megfogta a karját, ahogy a nő fellépett a felső lépcsőfokra. Beléptek a repülőbe és belülről behúzták az ajtóreteszt. Néhány fehér overálos munkás eltolta a lépcsőt. Az Anson első propellere elkezdett forogni. Ash tudta, hogy el fog ájulni. A fájdalom a gyomrában rosszabb volt, mint valaha. Olyan volt, mintha az orosz bérgyilkos, Jaszen Gregorovics valahogy elérte volna, hogy leszúrja őt másodjára is és most is épp a kést forgatná a gyomrában. A repülő mindkét motorja elindult, de ő alig hallotta a hangot. Az ég, a fű, a reptér, az Anson
… semmi sem kapcsolódott össze többé. Érezte, hogy veríték gyöngyözik a homlokán. Jég hideg veríték. Tényleg meg tudja csinálni? Túl fog tudni jutni ezen? Hat hét kezelés után szabadult a kórházból, ahol 11 pint (kb. 500 ml ) vért adtak be neki. Az orvosok megmondták neki, amit már eleve tudott. Sosem lesz olyan, mint régen. Nem teljesen. Túl komoly volt a sérülése. És a fájdalom sose fog elmúlni. Maroknyi gyógyszerre lesz szüksége, hogy élni tudjon ezzel.
És hálásak voltak az emberek, akiknek dolgozott? Akik közrejátszották abban, hogy ez történjen vele? Még mindig emlékezett az Alan Blunt-tal való találkozásra. Az MI6 Különleges Operációs Részlegének vezetője pontosan öt percet adott neki: a sérülés a saját hibája. Teljesen kicsúszott az irányítás a kezéből Mdinában. Megtagadta a parancsokat. Azonnali hatállyal eltávolították az aktív szolgálatból. Blunt még csak meg sem kérdezte, hogy mit érez. Ash már azelőtt tudta mit fog csinálni mielőtt elhagyta Blunt irodáját. Egy pillanatra elfelejtette a fájdalmat; csak dühöt és hitetlenséget érzett. Hogy bánthattak így vele? Nem. Most már nyilvánvaló volt. Mindig így bántak vele. Semmi sem változott. Az elejétől fogva lenézték és lebecsülték őt. Telefonszámai voltak. És kapcsolatai. Nem érdekelte mit kell tennie. Megmutatja az MI6-nek, hogy tévedtek vele kapcsolatban. Hibát követtek el, amit nagyon meg fognak bánni.
Meg is ejtette a hívást, amint az utcán volt, távol a lehallgató eszközöktől, amiket a Special Ops HQ-ban rejtettek el. Ezek után a dolgok elég gyorsan történtek. Még azon az estén találkozott egy férfival egy dél-londoni pubban. Másnap hosszasan meginterjúvolta két pókerarcú férfi egy elhagyott raktárban Clerkenwellben, a Smithfieldnél lévő öreg húspiac mögött. Türelmetlenül ismételt meg mindent, amit az előző éjjel mondott.
A következő hívás két nappal később érkezett. Húsz percet adtak Ash-nek, hogy eljusson Londonból a Ritz Hotel egyik második emeleti lakosztályba. A megadott időben érkezett, tudva, hogy majdnem az egész úton követték. Azért rendezték ezt így, hogy megakadályozzák, hogy bárki mással kommunikálhasson. Semmi esély nem volt rá, hogy ez egy csapda.
Miután alaposan átkutatta a két férfi, akivel korábban találkozott, bevezették a lakosztályba. Egy nő várt rá, egy karosszékben ülve, a tökéletesen manikűrözött körmeivel egy pohár pezsgőt fogva. Lehengerlően szép volt a vállig érő fekete hajával és a csillogó, kegyetlen szemeivel. Dizájner ruhát viselt, leheletnyi vörös selymet, gyémánt fülbevalókat, és egy nagy gyémántot a nyakában. Ash próbált nem mutatni semmilyen érzelmet. De ismerte a nőt. Sosem találkozott még vele, de látta az aktáját. Nehéz volt elhinni, hogy tényleg egy szobában van vele. Julia Rothman. Az akta szerint walesi nacionalisták lánya volt, aki hozzáment – és megölt – egy idős ingatlan ügynököt (?) a vagyonáért. A Scorpia végrehajtó testületének tagja volt. Valójában egyike volt az alapító tagoknak.
-  Csatlakozni akar hozzánk. – mondta, és Ash hallotta egy kis walesi akcentust a hangjában. Úgy nézett ki, mint akit szórakoztat a helyzet.
- Igen.
- Miből gondolja, hogy érdekel minket?
- Ha nem így lenne, ön most nem lenne itt.
Juliának ezen mosolyognia kellett. – Honnan kéne tudnom, hogy bízhatok-e magában?
- Mrs. Rothman… - Ash azt kívánta bár a nevét használta volna. Lassan beszélt. Tudta, hogy csak egyszer lesz meg ez az esélye. – Négy évet töltöttem az MI6-nél. Semmit nem kaptam tőlük. De most végeztem velük – vagy talán mondhatnám, hogy ők végeztek velem. De már biztosan tudja. A Scorpia mindig is arról volt híres, hogy jól informált volt. Honnan tudhatná, hogy megbízhat –e bennem? Csak az idő adhat választ a kérdésére. De a hasznukra válhatok, mint egy kettős ügynök. Gondoljon bele, akar valaki bennfentest a Különleges Operációs Részlegben. Lehetnék én.
Julia Rothman kortyolt a pezsgőjéből, de a szemét sosem vette le Ash-ről. – De ez lehet egy trükk is. – mondta.
- Akkor had bizonyítsak.
- Természetesen. Bárkinek, aki csatlakozik a Scorpiához, bizonyítania kell, hogy elérje az elégedettségünk, Mr. Howell. De figyelmeztetem: a teszt lehet nem lesz egyszerű.
- Akármire készen állok.
- Ölne értünk?
Ash vállat vont. – Öltem már korábban.
- Eddig engedelmesség volt. A királynőnek és az országnak. De ezúttal gyilkosság lenne.
- Már mondtam: csatlakozni akarok a Scorpiához. Nem érdekel, mit kell tennem.
- Meglátjuk. – Letette a poharat és egy fehér borítékot vett elő, majd Ash felé csúsztatta.
- Van egy név a borítékban. - mondta. - Ez egy olyan embernek a neve, aki sokat ártott nekünk. A meggyilkolása minden kétséget kizáróan bizonyítani fogja, amit mondott. De egy figyelmeztetés. Ha egyszer kinyitotta a borítékot, nincs visszaút. Nem gondolhatja meg magát. Ha mégis megteszi, halott lesz, mielőtt kiérne a hotelből.
- Értettem. – Ash aggódott. Felvette és maga elé tartotta a borítékot.
- Mi mondjuk meg, hogyan ölje meg – folytatta Mrs. Rothman -, de ön lesz az, aki meghúzza a ravaszt. És ha meghalt, ezer fontot fizetünk magának. Az első fizetése lesz a sok közül. Az évek során, ha hű marad hozzánk, a Scorpia gazdaggá teszi majd.
- Köszönöm. – Ash szája hirtelen kiszáradt. A borítékot még mindig az ujjhegyein egyensúlyozta.
- Szóval, ki fogja nyitni?
Döntött. Kinyitotta a borítékot a hüvelykujjával. És ott volt a név előtte. Fekete betűk a fehér papíron.
JOHN RIDER
Julia Rothman már-már kötekedően nézett rá. Szóval tudták. Ez volt az első gondolata. Az a bonyolult trükk, amit eljátszottak az Albert hídon nem működött – vagy működött, de valahogyan kiszivárgott az igazság. Megtudták, hogy John Rider életben van. És ami a tesztet illeti, pontosan tudták, hogy mit csinálnak. Ash boldogan megölt volna akárkit a világon. Megölte volna Bluntot, vagy bárkit az MI6-nél. De a Scorpia többet akart. Arra kérték, hogy ölje meg a legjobb barátját.
- John Rider. – teljesen kiszáradt a szája. – De ő…
- Ne mondja nekünk, hogy halott, Mr. Howell. Tudjuk, hogy nem az.
- De miért…?
- Azt mondta, nem törődik azzal, amit tesz. Ez a küldetése. Ha bizonyítani akar nekünk, ezt kell tennie.
De meg tudná tenni? Kérdezte magát újra most miközben nézte az ősrégi repülőgépet, ahogy ez felszállás előtt befejezi a végső ellenőrzéseket. A propellerek hangosan berregtek; az egész repülőtörzs vibrált. És nem John-ról volt szó. Helen Rider is a gépen volt. Egyszer szerelmes volt belé – vagy legalábbis azt gondolta, de ő visszautasította. De John mindig támogatta őt. Nem. Ez nem volt igaz. Blunt lefokozta, és John semmit nem tett, hogy segítsen. A gép előre indult, és zörgött, miközben egyre gyorsabban haladt a kifutón. A bomba a fedélzeten volt. Ashnek fogalma sem volt, hogy került oda, vagy, hogy hogyan tudtak első kézből a repülőútról. Az ilyen részletek nem számítottak. A lényeg az volt, hogy a bomba ott volt és a kegyetlenség az egészben az volt, hogy a Scorpia könnyen felrobbanthatta volna a repülőt az ő segítsége nélkül is. A bombának lehetett volna időzítője. Közvetíthették volna a jelet maguk.
De ők egy végső tesztté változtatták ezt az egészet. Ha megteszi, nincs visszaút. Örökre az övéjük lesz. Mi mondjuk meg, hogyan ölje meg, de ön lesz az, aki meghúzza a ravaszt. Nem teheti. Ők a legjobb barátai. A gyerekük keresztapja. Meg kell tennie. John és Helen már így is halottak voltak. És a Scorpia megölné, ha elbukna. A repülő már a kifutó felénél járt. Lassan a levegőbe emelkedett. Ash elővette a telefonját és beütött egy három-jegyű számot, majd megnyomta a KÜLDÉS gombot. A robbanás hatalmas volt, nagyobb, mint amire számított. Egy pillanatra a gép eltűnt, s a helyét egy skarlátvörös tűzcsóva váltotta fel, 15 méterrel a kifutó felett. Nem voltak szárnyak, nem voltak propellerek, nem voltak kerekek. Csak lángok. És aztán, mint valami visszataszító tűzijáték, törött üveg és fém darabok törtek ki a tüzes pokolból, és ahogy leestek, végigpattogtak az aszfalton, majd bevágódtak a pázsitba. A repülő nem volt többé. Semmi nem maradt meg belőle. A bent lévő emberek azonnal meghaltak. Máris megszólaltak a riasztók. Enderby és egy fél tucat férfi futott a roncs felé. Minden irányból jöttek, mintha még lett volna valami, amit tehetnek. Fekete füst szállt az ég felé. Ash megfordult és besétált. Biztos volt benne, hogy a Scorpia figyeli. Tudják, hogy megcsinálta. Átment a teszten. Mély lélegzetett vett. A levegőben füstöt és égő repülő-üzemanyagot érzett. Egy új élet. De hogyan fogja élvezni azt, mikor teljesen üres belül? Túl késő. Döntött. Lassan ment le a lépcsőn a kifutóra, a lángok felé bicegve, amik számára sosem alszanak ki.

fordította: pítör