Egy félórája voltak együtt ló és lovasa, amikor szürke lett az ég. Ez azt jelezte, hogy ideje menni. Nehéz szívvel váltak el egymástól. Max még utoljára megpaskolta Tornádó hátát, mire ő szeretettel belefújt a hajába. Mindig így búcsúztak el. A csődőr arra ment vissza amerről jött. A sziklafalon keresztül. A fiú megcélozta a meredek ösvényt és elkezdett ereszkedni rajta. Egy barlangba jutott. Ez volt Max titkos menedéke, de nem időzött itt sokáig.

A barlang falát egy vízesés zárta le. Ez tette lehetővé, hogy találkozzanak Tornádóval. Senki nem tudott a vízesés mögötti barlangról, és így a sziklapárkányra vezető ösvényről sem. Szemmel pedig senki nem vehette észre őket, mert túl magasan voltak és a fák is takarták a a képet az emberek elől. A vízesés egy nagy tóba vezetett, amit a nép Paltnak nevezett el több évszázada. Ezt a tavat alig használták, mert a falun keresztül ömlött a Ralt-folyó, ami titokzatosan kígyózott el a völgyből. Csak az nagyobb gyerekek, akik már elég idősek hozzá, hogy az anyjuk elengedje őket és a fiatal szerelmesek vették a fáradságot, hogy elmenjenek a tóhoz. Ezek közül a kevesek közül is csak páran mentek be a vízbe, de azok is messziről elkerülték a vízesést.

 Az első ok az volt, hogy ott már nagyon mély a víz és a faluban senki se volt úszóbajnok. A másik ok sokkal összetettebb volt. Az a hír járta, hogy a vízesés el van átkozva és a parasztok rettentően babonásak. A félelmüket az is tetézte, hogy egyszer régen valaki megpróbálta, és miután a vízesés elnyelte, soha többé nem látta senki.

 Max ennek ellenére titokban mégis megpróbálta tizennégy éves korában. A vízesésen sikeresen átjutott és miután kilihegte magát felkapaszkodott az ösvényen. A sziklateraszon jött rá, hogy az-az ember miért tűnt el. Annyira magabiztos lehetett, hogy leült a párkány szélére, de az nem bírta el a súlyát. Ezután fedezte fel az átjárót a fal túloldalára. Leóvakodott a sziklákkal körülvett ösvényen. Kinyitotta a rozsdás kaput, majd félelem nélkül keresztülvágott a fás részen majd a legelőn. Észrevett egy kisebb épületet odaosont és benyitott.

Akkor jött rá, hova keveredett. Az épület egy istálló volt. Szerencséjére a vemhes kancák istállója volt, amiben ne tartózkodott senki, hogy ne zavarják a kancákat. Az épületet sem őrizte senki, mert nem tudtak arról az útról, amin Max bejutott, csak arról tudtak, ami összeköti a fallal körülvett kastélyt és az istállókat. Ezért a palota kapuján kívül máshol feleslegesnek érezték az őrködést. Három állat tartózkodott az istállóban. Riadtan nyihogtak fel, de Max könnyen megnyugtatta őket. Kitűnő érzéke volt a lovakhoz. Ekkor halk nyögést hallott és észrevette, hogy egy távolabbi bokszban épp ellik egy negyedik ló. Szerencsés véletlen volt. Miután segített abban, amiben tudott, elment.

Olyan gyakran járt el a kiscsikóhoz esténként, amilyen gyakran csak tudott. Amikor Tornádó egy éves lett, a gazdái kiengedték a legelőre. Max ekkor mutatta meg neki az utat a sziklapárkányra. Tornádó könnyen megjegyezte az utat. Ezután minden naplementekor ott voltak a két út találkozásán. Így kisebb a kockázat, hogy felfedezik őket.

Max miután kiúszott a partra egyenesen a malomhoz vette az irányt, ami a tótól a legközelebbi épület. Az udvaron egy harminchat év körüli asszony szedte be a ruhákat. Ő volt a molnárné. Max megpróbált észrevétlenül elsompolyogni mellette. Pechjére az asszony pont befejezte a munkát és megfordult.

-          Hová, hová fiatalúr?

Nem volt mit tenni. Max megállt és várta a kérdéseket a holléte felől. Ez hetente párszor előfordult. Az érdeklődést most nem kerülhette el.

 - Hol jártál?

 - A tónál - dünnyögte Max.

 - És mit csináltál ott?- érdeklődött tovább a molnárné.

 - Úsztam.

Ez részben igaz volt. Max nem szeret hazudni, eddig sose tette. Ezt úgy tehette meg, hogy nem tettek fel neki olyan kérdést, amire ne tudott volna úgy válaszolni, mint az előbb. Ezt éles eszének is köszönhette.

Az asszony felsóhajtott. Max talált gyerek volt. Addig kérlelte a férjét, míg az beleegyezett, hogy elhozzák a síró, pár napos csecsemőt az út melletti bozótosból. Találtak ott még egy levelet, de mivel nem tudtak olvasni a helyi írnoknak mutatták meg, aki elolvasta a levelet. A levélben csak az állt, hogy a fiút Maximiliennek hívják és az, hogy aki otthagyta, arra kéri a megtalálókat: nagyon szeressék és vigyázzanak rá. A levél azóta eltűnt és ki tudja hol lehet. Ezenkívül egy medál maradt a fiúra a szüleitől.

- Na jó menj amíg meg nem gondolom magam.

   Max mindvégig tudatában volt annak, hogy talált gyerek. A nevelőszüleinek volt egy körülbelül három hónappal idősebb fia és így nem is hazudhatták, hogy ő a saját gyerekük. Mindent összevetve örült annak, hogy tudja ők nem, az igazi szülei. Mártát a molnárnét szerette, de a férjét Istvánt már nem nagyon. Sokkal keményebben bánt vele, mint a saját gyerekeivel, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy kár volt elhozni és mindig csak bajt csinál, meg, hogy példát vehetne Lőrincről, a mostohabátyjáról, belőle derék molnár lesz.

   Összesen három mostoha testvére volt.

A legidősebb Lőrinc, alacsony termetű fekete hajú és szemű tagbaszakadt fiú volt. Pont olyan, mint az apja. Max nem nagyon szeretett vele lenni, mert halálra unta magát a folytonos áradozásától a malomról meg a földművelésről, csak erről lehetett vele beszélni, ezt a témát pedig ő legszívesebben elkerülte.

   A második, Levente, 14 éves. Nyurga volt, de alacsonyabb nála és látszott, hogy az is marad. Törékeny, vékony termete barna haja és fekete szeme volt. Nem szerette a kétkezi munkát a földön vagy a malomban, de annál inkább szeretett írni. Az apjuk, csak őt taníttatta meg, mert már kicsi korában látszott, hogy nem fogja bírni a kapálást vagy más kétkezi munkát. A bíró írnokánál tanult és már fontosabb iratokat is rá mertek bízni. Gyakran tért haza kék–zöld zúzódásokkal és elvileg csak „elesett”, de Maxnek volt egy olyan sejtése, hogy hazudik. Ezt sajnos nem tudta bebizonyítani, mert reggel, amikor Levente elment az írnokhoz, neki dolgoznia kellet, és amikor a fiú hazament, Tornádóval találkozott. Elhatározta, hogy másnap kihagyja a lóval történő találkozást és helyette meglesi, hogy kik verik meg a mostohaöccsét. Őt sokkal jobban szerette, mint Lőrincet.

   A harmadik, egy fekete hajú és mandulabarna szemű, tíz év körüli kislány volt, Vivi, a család üdvöskéje. Mindig megkapta amit akart, de ennek ellenére nem volt hisztis. Nagyon jószívű volt, és minden felnőtt megkedvelte, amikor megismerte. Ő ugyanúgy viselkedett vele, mint a többi testvérével és titokban még talán jobban is szerette Maxet, mint a többieket, mert ő legalább foglalkozott vele.

   Amikor Max a gondolataiban idáig ért, megérkezett Levente, laposra verve, horzsolásokkal, pár belilult testrésszel, szóval, ahogy kinéz az ember, ha nála háromszor testesebbek megverik, és még csak nem is védekezik. Látszott rajta, hogy mindjárt sír.

-          Mi történt már megint? – kérdezte Max részvéttel.

-          Semmi csak elcsúsztam egy tócsában – válaszolta szipogva a fiú.

       Persze tócsa nyáron a verőfényes napsütésben – gondolta, de mielőtt válaszolhatott volna, egy gúnyolódó hang közbeszólt.

-          Mi van, öcsi? Megint elestél? Katona dolog, majd kihevered. Szólt bele a beszélgetésbe Lőrinc.

Hallani lehetett a hangjából, hogy tényleg azt hiszi, az öccse olyan esetlen, hogy elesik egy tócsában. Max nem értette, hogy szaladgálhat valaki ennyi ésszel szabadlábon. Más normális báty már rég rájött volna, hogy a testvérét a falubeli nagymenő srácok verik és nem olyan baleseteket szenved sorozatban, mint, hogy felbukik a saját lábában.

    Mielőtt jól összeveszhetett volna Lőrinccel, egy vidám kislány szaladt ki a malom melletti házból és ugrándozott feléjük.

-          Anya azt üzeni, hogyha nem jöttök azonnal nem kaptok vacsorát – kiáltotta már messziről, majd azonnal vissza is futott a házba.

Mit volt mit tenni, be kellett rekeszteni a még el sem kezdődött veszekedést, mert azért a fiúknak fontosabb volt a hasuk, mint ez a vita. Levente pedig megkönnyebbült, hogy nem firtatják tovább a témát. Gyorsan belemerítették a kezüket a vizes dézsába, majd mentek is be a házba. Ez volt náluk a kézmosás.

    Amikor a molnárné kiosztotta a vacsorát: a kenyeret és a hagymát sajnálkozva nézte a fiát. Tudta ő mi folyik itt, az erősebb fiúk verik a gyengébbet. Ez az ő gyerekkorában is így volt. A legnagyobb fia elzárkózik a falutól, és csak akkor megy be, ha muszáj, de még ha ott is lenne, amikor az öccsét verik, nem védené meg. Az asszony ismerte a fiát tudta, hogy szeret zsarnokoskodni másokon, és csak jót röhögne, ha az öccsét verik, sőt lehet, hogy ő is bekapcsolódna. Ilyenkor tudott örülni Maxnek, a fogadott fiának. Ő egészen más tészta volt. Nem tűrte, hogy ha valakit igazságtalanul vernek. Így legalább nem veri Lőrinc Leventét, hanem Maxszel verekednek. Persze ilyenkor a férje, István mindig őt bünteti és még örül is neki, hogy megteheti. Elég gyakran kapnak üzenetet arról, hogy Max milyen rendbontó, és mindig nagy büntetést kap érte a nevelőjétől és rend őrétől is. Márta tisztában volt vele, hogy nem ő provokálja a verekedéseket, hanem csak az öccséhez hasonló gyengéket védi. Örült is neki, hogy kiáll az igazságért, de sajnálta is a természete miatt, mert így mindig ő jár rosszul, hiszen a fő bajkeverő a bíró fia volt. Ezt Max mondta neki, és ő maradéktalanul hisz a fiúnak.  

- Örülök, hogy három napja nem kerültél verekedésbe – kezdett bele a mondandójába a ház ura. - Remélem ez így is marad! - fejezte be fenyegetően.

- Ez csak azért van, apa, mert három napja nem ment be a faluba - mondta vigyorogva Lőrinc.

Ha pillantással ölni lehetne, akkor Max nézésétől a gúnyolódó biztos kifekszik.

- Igaz ez? - kérdezte a szigorú molnár és farkasszemet nézett a nevelt fiával.

- Igaz. - felelte a kérdezett és keményen belefúrta a tekintetét nevelő apja szemébe.

Több mint egy percig nézték így egymást pislogás nélkül. Végül a molnár nem bírta ki. Zavarában, hogy Max keményebbnek bizonyult nála, mérgesen felpattant és az ajtóra mutatott.

-          Eredj ki innen az udvarra, és holnapig be ne merj jönni a házba! Felfogtad?!

Max higgadtan, komótosan felállt és kiment.

Még örült is neki, hogy kiküldték, mert ilyenkor nyáron jobban szeretett kint aludni a friss levegőn, mint bent a fülledt levegőjű házban. A szúnyogok se zavarták. Az a típus volt, akinek nem szeretik a vérét. Persze ezt a bent füstölgő mostohaapja nem tudta.