A Tarsa-hegy lábánál megbúvó völgyben azt hihetnénk a vadállatokon kívül nincs élet, pedig ez nem így van. Az eldugott völgy nem is olyan csendes. Itt is, ott is apró faházakat láthatunk. Az erősebbek és újabbak mellett apró istállókat találhatunk, de ez még korántsem a vége. Itt csak azok laknak, akik nem nagyon kedvelik a nagy zsivajt és a társaságot, de nem mernek vagy nem is akarnak annyira elzárkózni, hogy fenn lakjanak a hegyen távol a falutól, Corsartól.

Kering ugyan egy pletyka, hogy egy bogaras öregember felköltözött öt éve, de még senki sem tudta bebizonyítani az állítást.

A faluban csak úgy nyüzsög az élet. Laknak itt szép számmal kovácsok, akik most is ütik a forró vasat, szabók, takácsok, pékek, hentesek, jó pár kocsma, ahol elihatod a napi kereseted és Corsar még saját malommal is büszkélkedhet.

Abból, hogy ekkora falu van a völgyben rájöhetünk, hogy a táj egy uradalmi kastélyt is tartogat az ideérkezőknek. A kastély neve Szetting, ami egy hercegé, Brozar tartomány tulajdonosáé.

Corsarhoz hatalmas szántóföldek és legelők tartoztak, és az uradalom hercege tartott itt egy tenyészistállót a lehető legnemesebb vérű lovakkal.

A csődörök egy hatalmas elkerített karámban legelésztek, ami olyan nagy volt, hogyha valaki beáll az elejébe nem látja a végét. Ennek az az egyik oka, hogy az elkerített terület közepétől fák tünedeznek fel és a végén egy egész sűrű erdőt kapunk. A lovakat ez nem zavarta, és csak néhányan jártak be az erdőbe.

Egyszercsak egy gyönyörű éjfekete ló, aki láthatóan a legnemesebb volt közöttük, felemelte a fejét, felnyerített, mint aki kedves ismerőst vesz észre. Kivált a többiek közül és egy-két elegáns lépés után vágtába ugrott, és a karám erdős része felé sietett.

Szakértően kerülgette a fákat, ugrotta át a kidőlt, néhol már korhadt fatörzseket. Látszott, hogy már nem először csinálja. Amikor eltűnt szem elől, úgy, hogy sem ember sem állat nem láthatta, azután nem sokkal elérte a kerítést. Azon a ponton, ahol az éjfekete ló állt volt egy kapu, amin egy rozsdás hármas retesz díszelgett.

 A mén egy mester magabiztosságával eltolta orrával mind a három reteszt, és az út már nyitva is állt előtte. Ha megnézzük hogy mi van a kapu túloldalán, érthető, hogy ez a roppant bonyolult speciális zár, amit egy ló is kitudott nyitni(bár azt el kell ismerni hogy nagyon értelmes példány), miért tudott berozsdásodni. Csak egy kopár , kétoldalt sziklákkal övezett felfelé vezető út volt ami tágas kőterembe vezetett.

Ezt a természet kialakította helyiséget nem használják, de ha valaki foglalkozott is vele valaha, az már nagyon régen volt. A létezéséről is csak páran tudtak. Az éjfekete ló itt sem állt meg, hanem odament a terem végéhez és addig nézte a falat, amíg csak egy rést nem talált. Akkor beleillesztette a fogát, megrántotta a fejét , mintha azt várná , hogy a kőfal megnyílik, de nem történt semmi. A harmadik résnél a kőfal valóban kinyílt.

Egy sziklateraszra érkezett, amiből keskeny ösvény ereszkedett lefelé. A kilátás csodálatos volt, amit még az is tetézett, hogy a nap épp lemenőben volt; és narancssárgás fényt kölcsönzött a tájnak.

A csődör nem volt egyedül. A teraszon egy alak állt, aki amikor meghallotta a ló patáinak dobogását , hátrafordult és mosolyogva köszönt:

-          Szia Tornádó!

Tizenhét éves fiú volt. Magas, erős- izmos alakját valami láthatatlan kecsesség jellemezte. A haja szőke és rövid, ami nagyon jól állt neki. Mélykék szeme és vonzó arca van. Egyszerű ruhát viselt, amit az akkori korban a szegényebbek hordtak. Max-nek hívták, és nagyon kötődött az éjfekete csődörhöz.

Tizennégy éves volt amikor a ló megszületett. Ott volt az ellésnél, és a kiscsikó valószínűleg nem élte volna túl, de a kancát nem sikerült megmenteni. Megitatta a csikót, de az után mennie kellett, mert elvileg még az istálló területére sem léphetett volna, de nem bírt ellenállnia csábításnak. Azóta valami láthatatlan kötelék köti össze a csikóval. Senkinek nem beszélt erről.

Reggel a lovászok megtalálták a kanca tetemét és a világra hozott megszeppent, de máskülönben egészséges kicsinyét. A csikót Tornádónak nevezték el nyughatatlan természete miatt.

Most, amikor három éves lett, kiderült, hogy felettébb találó a neve. Már nagyon sokan megpróbálták meglovagolni, de mindenkit egy tornádó sebességével vetett le a hátáról. Csak Maxnek engedte meg, hogy meglovagolja, akivel minden naplementekor találkozott a kőpárkányon.

Ezekről a találkozásokról csak ketten tudtak és mindketten nagyon szerették. A nap többi részében is folyton egymás társaságára vágytak.